Majd' egy hete kaptam ezt a díjat Anikától (http://uvegfestes-anika.blogspot.com). Jó pár napig rágódtam rajta, de csak nem sikerült lenyelni. Pontosabban nem egészen. Akkor kezdem az elején. :)
Nagyon köszönöm Anika, ez igazán kedves volt tőled. De... Sosem vágytam díjakra. Szerintem az út a fontos és nem ott lenni. :) Ha jól csináljuk, állandóan úton vagyunk.
A díj szabálya előírja, hogy ki kell tenni a blogba. Ha ez a bejegyzésben elfogadható, akkor ok, ezt a feltételt teljesítettem. Oldalra nem teszem ki, mert az számomra kényelmetlen lenne. Linkelni, megköszönni, szintén pipa, hiszen ez természetes.
Tovább kell adnom 7 embernek. Na itt jön ismét a DE... én nem szeretném, hiszen igazából én sem tudok mit kezdeni vele. :) A dicséreteket is elég nehezen viselem, virtuálisan még csak-csak, na de személyesen... Sosem tudtam mit reagálni rá, ezért általában fapofával legyintek, rosszabb esetben még el is fordulok. :)
El kell árulnom magamról 7 dolgot. De hát hiszen ez a blog nem is szól másról, csak rólam, az életemről, a munkámról. :) A fentebbi sorok is beillenek egy önvallomásnak... De (és ismét de) ha már a kitárulkozásnál tartunk, éppen 2 hete állapítottam meg hogy nem vagyok normális, és rá pár napra ugyanezt a kérdést tette fel nekem egy közeli ismerősöm is. Ugyanis, nem elég hogy van egy 8 órás főállásom, a webáruház, weboldal, blog, család, még az ékszerkészítést is bevállaltam. Hát igen, tényleg nem vagyok normális. Eddig sem volt időm semmire, ezután már aludni sem lesz... De hát (és ismét de) nem tehettem mást, az ujjaim már annyira kívánták a drótot hogy egyszerűen képtelen voltam megtagadni tőlük. Az évekig tartó elfojtás után olyan elementáris erővel tört elő belőlem az alkotási vágy, hogy képtelen vagyok már visszafogni. Hogy ez jó, vagy rossz, még nem tudtam eldönteni, egyelőre hagyom hogy azt tegyen velem amit akar.
Nos, ha valaki szerint ez nem volt 7 információ rólam, az számolja újra... és újra... és újra... Na ugye, hogy 7! :D
